Faddi Tamás írói blogja

Mint hontalan, ki hűvös nyári éjen
Meleg falakhoz tapad:
Úgy nézem az eget,
Mintha lezuhant volna a Nap,
S a horizont alján feküdvén
Roncs-lángjai roppant felhőket füstölögnének.
2012. II. 25./ III. 26./ IV.12.

Tovább»

"Még hallotta, ahogy zúgtak a sínek a tétova vonat taktusára, de már halkan nyíttak a kerekek és nyíltak az ajtók. Egyre távolibbnak tűntek a hajnali fényben az elutazók és a megérkezők; s végül hangjuk is, arcuk is eltűnt."

"Csend volt. Egy vörösfüstű kéményből kelt föl a Nap, s fénye a korom szálló szemcséin átnyúlva lilára festették a húsz méterre álló vasúti kocsikat. Rózsaszín homály játszott a dérlepte füvön, és érett dió koppant a levelekkel szórt, kemény betonon."

Tovább»

Ma úgy döntöttem, hogy a Cél és eszköz c. novellám időpontját szeptember végére helyezem, mivel a történetben szereplő összes leírás sokkal jobban illik a' hónap végére, mint november közepére. A változtatás igazából csak az első két szót érinti, de kötelességemnek éreztem beszámolni róla.

Szeptember végén, estefelé járt az idő. Ő, a felesége, a fia és a lánya asztalnál ültek; főtt tojást vacsoráltak kenyérrel és egy kis sóval.
Ő maga csak keveset evett az étvágytalanságára hivatkozva, pedig a sav marta a gyomrát. De már megszokta. "Egyenek csak a gyerekek! Bennük a jövő, már csak ők a reménység." - gondolta.
Fölállt, a szekrényhez lépett, fiókjából elővette a pénztárcát, kivette a maradék aprót, és így szólt:
- Nemsokára jövök - és kiment a házból. A nagy vaskapu nyikorogva nyílt ki előtte, majd csukódott be mögötte. Zseblámpát vett elő - az utcában nem volt világítás - és elindult. Két perc alatt elérte a legközelebbi telefonfülkét. Bedobta az aprót, és tárcsázott. Kicsöngött, majd:
- Halló! Frici?... Igen, én... Persze... Ahogy megbeszéltük: a szélmalomnál lévő sarkon... Persze... Igen - és letette a kagylót.
Ahogy kilépett a fülkéből, végigfutott az agyán: "Tíz perc a szélmalomig, onnan öt az öreg Máriáig. Ott nem lehetünk többet húsz percnél." Kellemesen borzongott meg a gondolattól, hogy fél óra múlva már túl lesz a nehezén.
Gyors léptekkel indult el, hogy minél hamarabb ott lehessen. A városban beljebb már volt világítás, így a kis lámpa a zsebében lapult - egyelőre.
Ahogy ment: elkezdett nézelődni.
Az utcák-utak, amiket nappal takarított, elég nyomasztóan festettek így este. A félig-meddig lecsupaszított ágak széltől rezgő képeit a lámpák barnássárga fénye vetítette a durva betonra - némely fának két árnyéka is volt. Egy helyen ki kényszerült menni a kövesútra, s onnan úgy látszott, hogy az utcalámpák a végtelenbe sorakoznak.
Halkhangú autók suhantak el mellette.
Amint egy kocsibejárón vissza akart térni a járdára, olyan  hang támadt, mintha köveket dobáltak volna vízbe - de ahogy a hang irányába kapta a fejét: csak békák ugráltak ijedten egy árokba.
Bal kezét ijedten lüktető mellkasára szorította, majd mikor kicsit megnyugodott: indult tovább.
A szélmalom mellett elhaladván látta, hogy Frici már ott várakozik rá a sarkon. Megállt, intett neki, barátja visszaintett; ment tovább.
- Szervusz! - köszönt rekedt hangon, mikor odaért.
- Szervusz, pajtás! Itt van nálad, ami kell?
- Itt, hát nálad?
- Nálam is.
Erős, hideg szél tépett beléjük. Pár másodpercig némán álltak ott, majd Frici törte meg a csendet:
- Szerintem menjünk! Jobb túl lenni rajta.
Ő bólintott, és mindketten elindultak.
Mikor elérték az öreg Mária házát, sapkából fabrikált maszkot húztak föl. Átmásztak a kőfalon, ő a túloldalon elővette a zseblámpát, kabátja alól zsákot húzott elő - Frici is így tett, majd elindultak a ház irányába.
Úgy lüktetett a vér az ereiben, hogy belerecsegett a füle, és úgy vert a szíve, hogy ugrált a mellkasa.
Csuklott egyet, majd még egyet.
- Ne izgulj! - szólt Frici, majd megfogta a két vállát, és egyenesen a szemébe nézett - Figyelj, ezt meg kell tennünk. Gondolj csak a családodra, és a családomra. Nem kell többet éhezniük. Sem nekik, és sem nekünk.
Egyébként hová is akar menni a lányod?
- Gimnáziumba - felelt rekedt hangon.
- Pénz nélkül hiába. Látod? Már csak ezért is megéri. Emlékszel még?: "A cél szentesíti az eszközt." Ne izgulj!
Várj itt! - fejezte be végül Frici,  odament az ajtóhoz. Kinyitotta, és bementek.

* * *

- Szerinted el fognak kapni? - kérdezte Fricitől, mikor a felkelő Hold fényénél, a város határában megosztoztak a szerzetteken.
- Ha van isten, akkor nem - válaszolta. Ettől egy pillanat erejéig megnyugodott, de aztán újabb kérdés vetődött fel benne:
- És ha nincs?
Akkor - minden mindegy - mondta Frici, és fölállt. Térdei nagyot roppantak. Törzsét enyhén hátrahajtva nyújtózkodott, majd:
- Gyere! - és elindult.
Ő még kicsit várt, majd zsibbadt tagjait kiegyenesítve, rázogatva utána indult. A derékig érő zörgő fűben gázolva a tücskök fülsüketítő ciripelése már-már a szirénák hangjára kezdett hasonlítani.
Nehéz volt vinni a zsákot. De valami még nehezebb volt...
Az útnál sóhajtott, mély, rekedt hangon köszöntek-, és váltak el egymástól. Hazafelé indult, és egyre csak erre tudott gondolni: "A cél szentesíti az eszközt. A cél szentesíti az eszközt.", de sehogy sem volt képes megnyugodni.

"(...)Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény."
(József Attila: Nem én kiáltok)

Fájt a fény. Taszította és ütötte és rúgta és vágta, és csak a homály és a sötét jelentett egy kis kibúvót. Hozzábújt a házak falához, rejtőzve járt a bokrok mögött; és tudta, hogy most egyetlen pillantással meg lehetne ölni.
Sárba lépett és szél tépett belé, és a levegő mozgó; sűrű áradata majdnem kicsavarta erőtlen kezéből a súlyos zsákot.
"A cél szentesíti az eszközt. A cél szentesíti az eszközt." - nyugtatgatta magát.
Kilépett az útra, és az utcalámpák végtelenül elnyúlóan, elnyomóan sorakoztak fölé.
Egy macska nyávogott, és ettől a nyávogástól úgy megijedt, hogy szeretett volna eldobni mindent, és megállás nélkül rohanni hazáig és beletemetkezni a felesége ölébe. De akkor mi értelme lett volna az egésznek? "Semmi.
A cél szentesíti az eszközt. A cél szentesíti az eszközt."
A beton gödreiben felgyűlt víz rémisztően hangosan locsogott lábai alatt. A kétárnyékú fák képei rendellenesen hatoltak be a lelkébe, és innentől fogva már a homály és a sötét sem bújtathatta el a lelkiismeret lámpásai elől.

* * *

Lassú homály motoszkált a lyukacsosra engedett redőny réseiben - hajnalodott. Öt nap telt el a rablás óta.
A felesége az első két napon szóba sem állt vele; a harmadikon már szólt, de mérgesen; negyedik nap estére pedig kezdett megbékélni a gondolattal, hogy a férje rabló lett.
Most ott feküdt mellette. Hosszú hajának szálai szerte-szét ágaztak a fehér párnán; meztelen mellét csak félig takarta el a vörös, rojtos takaró. Szelíd, haragtalan volt már az alakja. Erősödő, egyenletes fénycsóvák vetültek rá - a redőny résein beszűrődő fény rácsozta be a poros félhomályt. Halkan ült fel az ágyon - nem akarta ezt a törékeny formát megzavarni.
Átment a szomszéd szobába, az utcaiba. Fölhúzta egy kissé a redőnyt, magához emelte a vörös párnájú széket, és a résen tekin'getett kifelé. Figyelte: ahogy kivilágosodott; majd hallgatta a nejét, ahogy a konyhában pakolt valamit; nézte az iskolába induló gyerekeket, a sajátjait is; és a háza előtt megálló rendőrautót, aminek hátsó ülésén már ott sóhajtozott Frigyes.

(epilógus)
Beült a rendőrautóba.
- Szervusz - köszönt fájdalmas hangon Frigyes, de barátja nem válaszolt. Felbúgott a motor, s a kocsi elindult, először lassan, aztán mikor kikanyarodtak az utcából: átsuhantak a tájon. Kis idő múlva szólalt csak meg:
- Nincs isten, Fricikém, nincs isten.
Az sóhajtva igent bólogatott, majd állával előre: az ott ülő két rendőr felé bökött:
- De nekik van.
- Nekik van. A legtudatlanabb, legkegyetlenebb Isten.
2011. VII. 24 - X. 2

Ízelítőül a most készülő két novellámból (Cél és eszköz I-II.):

"Gyors léptekkel indult el, hogy minél hamarabb ott lehessen. A városban beljebb már volt világítás, így a kis lámpa a zsebében lapult - egyelőre.
Ahogy ment: elkezdett nézelődni.
Az utcák-utak, amiket nappal takarított, elég nyomasztóan festettek így este. A félig-meddig lecsupaszított ágak széltől rezgő képeit a lámpák barnássárga fénye vetítette a durva betonra - némely fának két árnyéka is volt. Egy helyen ki kényszerült menni az útra, s onnan úgy látszott, hogy az utcalámpák a végtelenbe sorakoznak.
Halkhangú autók suhantak el mellette.
Amint egy kocsibejárón vissza akart térni a járdára, olyan  hang támadt, mintha köveket dobáltak volna vízbe - de ahogy a hang irányába kapta a fejét: csak békák ugráltak ijedten egy árokba.
Bal kezét ijedten lüktető mellkasára szorította, majd mikor kicsit megnyugodott: indult tovább."

"Ő még kicsit várt, majd zsibbadt tagjait kiegyenesítve, rázogatva utána indult. A derékig érő fűben gázolva a tücskök fülsüketítő ciripelése már-már a szirénák hangjára kezdett hasonlítani.
Nehéz volt vinni a zsákot. De valami még nehezebb volt...
Az útnál sóhajtott, mély, rekedt hangon köszöntek-, és váltak el egymástól. Hazafelé indult, és egyre csak erre tudott gondolni: "A cél szentesíti az eszközt. A cél szentesíti az eszközt.", de sehogy sem volt képes megnyugodni."

...s az utcalámpák úgy
hullámzanak, mint az Iszonyat
fölvert Tengere, mikor
a könny csatornáin át szétzúzott
Hajók roncsait veti
egy Idegen Világ Partjaira...
Följegyezve: 2011. IX. 2.

Tovább»

Minden egyes pillanatban
Őrültségek száza pattan,
S hull a Mélybe darabokként.
2011. VII. 14.

Az idén a saját versemmel szerepelhettem a Hősök napján, a Csapzott magyar csapattal. Tovább»

(Itt egy-két embernek egyfajta választ kínálok. Lesznek, akik értetlenül fognak állni; és lesznek, akik mindent azonnal megértenek. Akik - talán órák vagy napok múlva - egyszer csak a homlokukhoz kapnak, és akik évek múlva is ugyanolyan képtelenek lesznek megérteni.)

Gyakran teszek föl magamnak kérdéseket. Kérdéseket, melyek így kezdődnek: Ki mit gondol erről? Ki mit gondol arról? Hogyan gondolkodhatnak? Mi lenne, ha...? Mi történhetne...? Mi történik...? Mit...? Hogyan?
És minden ember legnagyobb kérdését: Miért? Ez a legnagyobb késztetésünk, amiből minden származik. "Hogy lássuk: mi van a hegy mögött; ez hajt minket előre."
Kezdjünk gondolkodni! És kezdjük így: "Miért?" És ezt fogja követni egy sor másik kérdés: "Hogyan? Mi lenne...? Mi történhetne, ha...? Mi fog történni...? Hogyan...? Mikor...?" Tehát a "miért" olyan, mint egy rugó, emi elindít a kérdések világában...
Persze mindez bonyolultabb, mint ahogy eddig leírtam. Egy másik jobb, részletesebb példa: Képzelje el: ott áll egy falnál, egyszer csak gondol egyet; elindul a kérdések birodalmában, hosszabb-rövidebb út után elér egy falat. "Ha fal van, ajtó is lesz." - gondolja. Hosszabb-rövidebb út után a kérdések világában magtalálja az ajtót.
És ha átlép rajta, mi lesz? Ott áll egy falnál, egyszer csak gondol egyet, és továbbindul. Vándorol a kérdések birodalmában, míg el nem ér egy falat.  Ez a fal a "miért". Elkezdi az ajtót keresni rajta, mert hiszi, hogy van. De mi történik, ha nincsen? Ha megreked ott, hogy "Miért van ez?", "Miért van az?"? Tovább keresi az ajtót, és talán talál egyet, talán nem.
De ha megtalálja is,  mi lesz mögötte? Falak végeláthatatlan sokasága.
A "miért" a kezdet és a vég. Az alpha és az ómega. De a "miért" a végtelen is. Elkezdjük a "miért"-től, túljutunk rengeteg "miért"-en, és ott tartunk, hogy "miért".
Vagy elkezdüjük akárhonnan, és oda jutunk, hogy "miért".  Esetleg elkezdjük "miért"-től, és eljutunk akárhova,. Ami szükségszerűen a "miért"-hez vezet.
Így tehát minden föltett kérdés haszontalan és szükségszerű. Mert ha nem lennének kérdések, nem lenne a "miért" sem, amibe mindig belebotlunk. De ha nem lennének kérdések, nem lenne senki, aki föltenné őket. Csakhogy mi itt vagyunk, és kérdéseket teszünk föl.
De helyezzük a kérdést más perspektívába! Ha ez a kezdet és a vég; akkor ez a Kérdés és önmagára a Válasz is. És mivel minden kérdés ebből származik; mindegy, mit kérdezünk, a válasz ez.
Így például: "- Mi az élet értelme?
- Miért?"
2011. VII. 1.

Úgy döntöttem, hogy a jegyzetfüzetem eddigi tartalmát nyilvánosságra hozom, mert tele van eddig soha sehol nem publikált verskezdeményekkel, -töredékekkel.

Hiába, hogy...

Hiába, hogy lelkembe sikít'nád magad;
Ha a szívem húz, de az akarat tagad.
Kirakhatod magad tűzpiros kövekkel,
Szép és rokon lelked énnekem már nem kell.

(A Világ alatt)

Volt már, hogy a földön feküdtem ellágyultan,
S erőimet összeszedvén áttörtem a betont, és a Világ alá nyúltam.
Azt hittem: kincset találok, vagy olajat, vagy reményt,
De egyiket sem, csak tüzet, csak gennyet és vért.

Aki elvágyik

(Játszódik Jánoshalmán)
Június vége volt.
Harmat-gőztől volt súlyos  a reggeli levegő, mikor a toronyóra 7-re harangozott. A parkban a fák közt madarak énekeltek, galambok huhogtak.
Megállt, behunyta a szemét,, és nagyot szívott a nedves levegőből. A szél leves illatát hozta a Korzó felől. Ha nem Ágira várt volna, odament volna reggelizni. Kinyitotta a szemét, és elkezdett nézelődni ott: a parkban.
Akárhova tekintett, mindenhol látott valami zöldet: a füvet, a fák lombját; s a kettő közt a fatörzsekre felkúszó borostyánt.
Majd a zsebébem megcsörrent a telefonja: sms-t kapott. Elővette a mobilt, és megnézte - Ágitól jött: "Figyelj! Nem lehet... Szeretlek, félre ne érts, de a szívem ide húz... Ölel: Ági."
"Rád se számíthatok..." - gondolta, majd lassan, nagyon lassan elindult a Korzó irányába. "8-kor indul. Van még egy kis időm reggelizni."
Ahogy ment, szétnézett a parkban Eszébe jutott, hogy régenmennyire szerette ezt a helyet. 13 éves forma volt, mikor(...)
(Befelyezetlen.)

Föld napja-i vers vázlata.

Aki repülni akart

- Őrültség! - súgta Feri - Ha ilyet akarsz csinálni... ha egyáltalán ilyen jut az eszedbe, akkor bolond vagy! - és elfordult tőle.
Ő hinni sem akart a fülének. Feri, aki mindíg támogatt őt, a legjobb barátja elfordult tőle.
(Eredetileg egy ilyen jelenettel kezdődött az a novella, amiből később az "Egy feladott álom" és az "Aki repülni vágyott" íródott.)

"Hidegen fújnak a szelek,
Azok nem jót jelentenek."

Szelen hiány ezüst-szárnyon,
A homokban halál-lábnyom.

Őrült! Dübörögj, mint a Bánat
hegyéről leomló Álmok!

Tüdődben Láz, lelkedben bánat lángol - és égő Fájdalmat köhögsz a papírlapra.
________________

Tüdődben láz, szívedben bánat lángol, s ha e' kettő egymáshoz ér, parázsló fájdalmat köhögsz a papírlapra.
________________

Tüdőmben láz, szívemben bánat lángol, s ha e' kettő(m) összeér; parázsló, múlatlan Fájdalmat köhögök a papírlapra.

A furcsa vaslemezek-
Ről gnóm képem kiáltoz.
Árnyékom, mint egy kinőtt
Álom: símul a fákhoz.

A diófán vagyok

A diófán vagyok.
Kezem az ágon pihen,
szemem a messzeségen.
A lombok ringanak,
felhő sincs a messzes' égen.

A fák hullámzanak.
Mintha a lombokon hirte-
len vízözön tépne át.
És eltarolná a nagy
puszta hívó illatát.

A horizont reng.
Megbőszült, gutás, tüzes
állatként rázza magát.
S széttépi, fölszakítja
sebeit: a házak falát.

A diófán vagyok.
Böhöm szél omlik a lom-
bokon át. Én a fához
Símulok (...)
(Befejezetlen.)

Gyilkos álmokba merülten pislákol a Hold.
Visszaidézi, ahogy imént a Nap holt
És örül.

Itt van az est, és még messzi a a reggel;
A levegő sújos éji hideggel -
S fáj a sötét!

Föltüzesülnek az utcai lámpák,
De félnek... gyávák a puszta világágát
Beragyogni.